Mikor Királylányt vártuk bolondja voltam a Waldorf babáknak. Tetszett az egyszerűségük, a sokféleségük, puhaságuk. Addig néztem őket a neten, hogy a végén egyet se vettem. Készítésükkel sem próbálkoztam. Maradt a bolti anyag baba jó nagy szemekkel és csókos szájjal. Belenyugodtam. Aztán jöttek a Pony-k! Az első közösségi élmény (nevezzük családi napközinek) hozta magával ezeket a főleg rózsaszínben pompázó csodalovakat. Hát legyen.
Királylány ovis lett, mikor elkapta őt a Barbie-őrület. Őrület!
Mi lesz így a kreativitással? Az egészséges énképpel? A szépérzékkel? Vajon ez a sok anorexiás, nylonba öltöztetett kebellcsoda milyen hatással lesz az én csibémre?!
A konyhapadlón ülve etetem Ircipircit. Vannak pillanatok, mikor az asztal túl messzinek bizonyul és egyébként is a sütőben izzadó viaszos birsalmákat így jobban látni. A csodálatos illatról nem is beszélve. Királylány betoppan, újabb rózsaszín csodafodor követi vékonyka lábait. Nyílik a kamra ajtó és előgurulnak a krumplik. Pár darab csíra lehull és ahogy a földön pattognak úgy szökik magasba szemöldököm.
A krumplik ádáz kergetőzésbe kezdenek, pattognak és pörögnek. Egyikük megbújik a hátam mögött. Egy másikat Ircipirci kap el, csücsörít.
A konyhában marad mindenki!-emelem fel hangom, de Királylány virágos sapkájába gyűjti a krumplikat és már libben is ki az étkezőbe, körbeforog, dudorászik. A sapka amorf alakot ölt, lapul a táncoló kis testhez.
Nézd anya a „kiscsibék” teljesen megnyugodtak ettől a szép, virágos sapitól!-mondja mosolygós szemekkel a lányom.
Takarítás közben a járóka alatt találtam egy krumplit, mellette egy fehér, tűsarkú Barbie-csizma feküdt. Nincs itt semmi gond.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése