Bibííííííí

Az én apukám a legerősebb a világon!
Az én anyukám meg a legszebb!
Az én tesómnak meg annyi legója van mint az egész utcának!
Az én tesómnak meg beszélni is tud a játékbabája! /No, persze ez ma már nem lenne nagy szó hiszem a Barbie nyakláncát megnyomva az énekelni is tud./

Így és ehez hasonló állításokkal cukkoltuk egymást. Az elején még el is hittük mind, ahogy mondtuk elevenedett meg előttünk egy más világ, ahol minden tökéletes, de legalábbis valamilyen formában -leg, amivel dicsekedni azt lehet. Később, mikor már nagyobbak voltunk már játék volt az egész és az okozta az adrenalinfröccsöt, hogy igyekeztél olyan nagyot és olyan cifrát mondani, ami a másiknak nem jut eszébe, de überelni is csak nehezen tudja.
A pörgős kék szoknyám, narancssárga virágokkal szerettem a legjobban. Anyukám varrta hiszen olyan pörgőset nem árultak sehol az ég világon. Ma is elájulna tőle /Naponta hallgatom "nagyomtól", hogy ki mitől fog az oviban éppen elájulni./ valamennyi szoknyás óvodás. A nylon térdzoknitól már kevésbbé pedig azt is szerettem,...volt belőle rózsaszin meg citromsárga is :o)

.....

Örültem, hogy ez a "bibíííí nekem is van, nekem meg olyanom van" korszak ma már nem menő. Aztán vendégségbe jött egy baráti család, ahol a kisfiú ha nem is azzal az idegesítő bibííí-vel a végén, de tett egy állítást melyre az én lányom csak állt, először amolyan lebiggyesztett szájjal, majd továbbállt közömbös arckifejezéssel.
Hát persze -gondoltam - az én lányom nem maradi és nem is fog résztvenni ebben a butuska játékban.

......

Az egyik hipermarketben éppen ruhákat néztem. Nem vagyok egy sznobis lady, de tény, hogy ilyen helyen főleg játszóruhát szoktam a gyerekeknek venni. Viszont egy "mint ha rám öntötték volna" nadrágot találtam a múltkor, ami bevallom őszintén jelen deréknélküli, kötényhasas és sok (jujj, de sok) plussz kilókat viselő énemnél már nagy szó. És komolyan ez a nadrág szinte megszépít,....hogy lehettem annyira szórakozott, hogy csak egyet vettem,.....azóta sincs több a méretemben /miért van az, hogy mindig az a méret hiányzik, amit lázasan keresek?/
Szóval, nézegetem a nacikat /milyen könnyű eltérni a témától ha ruhákról esik szó/ mikor a "tudom anya, semmit se veszünk ma a boltba max megnézzük" lányom esedező, hat napja nem evő és most húsos csontot látó kutyaszemekkel néz fel rám. Kezében egy lánc, mellécsomagolva egy gyűrű /mentségére legyen, hogy ennél sokkal gagyibbat is láttam már csak azt újsághoz adták/. A " legutóbb is egy nap alatt elszakítottad", "soha nem hordod", "szépen megbeszéltük hogy,..." után végül kosárba kerül az "ékszer".
Állunk a pénztárnál, mögöttünk egy szöszi az anyukájával. A vásárolt élelmiszerek tetején ott díszeleg egy rózsaszin újság valamelyik hercegnővel a sok közül. A kislány leemeli, megnézi visszateszi, kezét feltűnően rajtafelejti. Kedvem támad megsímogatni és rámosolyogni a szöszi kis fejére, de eszembe jut, hogy az én mogyoróbarnám ott áll mellettem és valószínűleg már csak pár tized másodperc választ el az "én is ilyen újságot szeretnék" kövteléstől. De nem! Kislányom végignézte az általam is látott jelenetet. Aztán fejét lehajtva fél lépést a szalag felé tett, elvette a láncát, ártatlanul magához próbálta és megemelte lágyan a jobb vállát. Sanda pillantás a kislányra miközben a vállán a fehér kis pihék bibíííí-t kiabáltak.